Ez van

Múlt csütörtökön megtudtuk kisfiam felvételi eredményét - hát nem lett valami fényes. A matematika egyenesen katasztrófa, hiába mondták, hogy mindenkinek rosszul sikerült. Ennyire azért nem. Most aztán görcsbe rándul még a gondolattól is a gyomrom. 6 helyen 10 osztályt jelöltünk meg, egyik sem az elit gimnázium kategória, de mondjuk olyan helyre színötössel sem adnám, hogy aztán impotens, savanyú, feleség-sorvasztó pasi legyen az én szabad lelkű fiamból. (Na, ennek a szabadlelkűségnek most épp elszenvedője vagyok. Iszonyat, hogy beszél velem.) Szúval reszketek, hogy behívják szóbelire, aztán hogy a szóbelik ne üssék egymást (az idióták - mindenütt ugyanazon a héten van a felvételi. De ha kéred, hogy tegyék át, akkor majd fel lesznek háborodva, és mibe fogadok, azt fogják mondani: "Tessék kérem eldönteni, akarnak-e idejárni?"), aztán hogy valamelyik helyre felvegyék. Ha nem, akkor asszem pótjelentkezés, utána meg jön a telefonkönyv, meg besírni valamelyik gimnáziumba (mivel teljes mértékben humán beállítottságú, egyéb szóba sem jöhet).
Annyira akartam, hogy ne az én utam járja! Én egy külvárosi szakközépiskolában érettségiztem, mert rossz tanuló voltam. Viszont megtanultam két idegen nyelvet (kinlódom épp a harmadikkal, vagyis inkább óvatosan kóstolgatom), felnőtt fejjel, GYES alatt szereztem diplomát, jó eredménnyel. (Sajnos a matek és közgáz szigorlat közepesek miatt nem jeles...) De a mai napig restellem, hogy nem gimnáziumba jártam.
A melóhelyemen sincs minden rendben velem, aztán az otthonom sem az a közeg, ahol támogatnának - szombaton úgy éreztem, összeesek, ha kiszállok a kocsiból. Persze nem estem össze. Szerencsére. Nem vagyok az a menekülős fajta, de ott nagyon kívántam a lehetetlent, hogy magától oldódjon meg az életem, ne kelljen dolgozni rajta, mert iszonyú fáradt vagyok és nem bírom. Persze már megint hajamnál fogva húztam ki magam.

Pomádé király új ruhája

kép: fesztblog.hu

Ezen a vasárnap délutáni előadáson a kakasüllőn ültünk, de szerencsére az ív középre eső szélén, így a színpad csak egész kis része volt láthatatlan. Nem is olyan rossz hely – valahogy a szereplők is közelebbinek tűnnek, mint a jóval drágább középső szekcióban. Pedig magamtól nem vittem volna gyerekeket ide, de ez egy iskolai program volt, és el tudtam csípni egy visszaadott jegyet.
Nagyon lelkes, fiatal szereplőgárdát láttam, tisztességgel dolgoztak benne. (Sajnos korábban láttam Bánk Bánt, neves művészek is félgőzzel teljesítettek – ha nem éppen tüntetően érdektelenül, hallgathatatlan hangokat bocsátva ki magukból.)
A darab a közismert Andersen mese nyomán íródott, eredetileg rádiós műnek, sokan tudni vélik, hogy Pomádé király egyenesen Rákosi Mátyás személye. De ehhez nem kell nagy elvonatkoztató képesség: persze, hogy ő, meg még sok mások, nemcsak országok, de vállalatok, családok mindenható vezetői, vagy egyéb véleményformálók is céltáblái a történet adta fricskának.
Ránki zenéje kifejezetten dallamos volt, tetszett nagyon. Cser Krisztián megnyerő, ám korlátolt Pomádé volt, ellentétben pl. Gregor József buta, infantilis királyával. Szerepének megfelelően, és azt meg nem haladó mértében ripacskodott Horváth Ádám az udvarmester szerepében. Élvezetes, pörgős takácslegény volt Pataki Potyók Dániel és Geiger Lajos. Palerdi András kancellárját tudtuk szánni, a gyerekek pedig láthatták, miként képes a hatalomtól rettegő – de azt jó pénzért kiszolgáló – személy internalizálni a nyilvánvaló képtelenségeket is. Egyedül Rácz Rita Dzsufija nem tetszett. Szép hangja az állandó, amúgy szükségtelen ripacskodás miatt visításnak hatott, bár szerintem dramaturgiai szerepe nincs, csak a zenei hatás miatt írta Ránki a szerepét, mintegy díszítésként a koloratúrákat.
A gyerekeknek is tetszett az előadás, kár, hogy a Ház csak félgőzzel készült rá: pl. egy db. Ruhatáros, 1 jegyszedő, büfét – legalábbis a harmadikon – ki sem nyitották. És hát elég foghíjas volt a nézőtér is. De nem baj, végül is ez már a második szezonja. És van még a Kéményseprő, néhány balett, jövőre talán a Jancsi és Juliska nyilvános lesz – szóval ilyen darabokkal be lehet a gyerekeket csalogatni.

Behavazott Nagykörút, forrócsokival

Kép:www.spottedbylocals.com/.../activity/shopping

A Szamos név hallatán kissé el szoktam húzni a számat, noha a forrócsokijuk – nekem, aki csak szereti, de sokat nem kóstolt - még mindig elsőrangú. A fanyalgás azért, mert agyon marketingelik (ugyanis abban úgy gondolom van valami, hogy jó bornak nem kell cégér), sok helyen jelen van, számos termékük a legtöbb lepukkant éjjel-nappali közértben is kapható. De ami kiverte nálam a biztosítékot az a tavalyi szülinapi torta volt („Sacher”) – nagyon silányra sikeredett.
Szombaton gyönyörű volt Budapest a fél méteres hóban! Gyalogoltunk a körúton kislányommal, mert anyagot vettünk a farsangi jelmezéhez. Azzal vigasztaltam, hogy beülünk a Szamos Royal Hotelben található kávézójába egy forró csokira.
Nagyon szépen megcsinálták a belsejét, igazi békebeli cukrászda benyomását keltette, míg az L-alak másik szárába egy longue-szerű részt alakítottak ki. A kiszolgálás udvarias volt, a csoki sűrű, a tejszínhab – legalábbis részben – nem mű, a sütemény tésztája minőségi.
Jó volt nézni a hóesést, még a körút is békebelinek látszott. És jó, hogy van ilyen hely Budapesten. Szép kis lopott óra volt!

Hétvégi vegyes

Péntek este színházzal indítottam a hétvégét. Örkény Színház (mostantól bizonytalan időre bojkott - lásd öreg tyúk bejegyzés) - Brecht: Állítsátok meg Arthuto Uit. Hát a mester nem épp legsikerültebb darabja. Zsótér rendezése meg idegesítő volt, sokat akart, de semmilyen nem lett. Semmi új ötlet (a 80-as években volt Arthuro Ui asszem Székesfehérváron, szintén nőkkel). A színészi teljesítmények előtt le a kalappal. Aktualitása már idegesítő volt, halljuk eleget, hogy is mennek a dolgok. Vicces volt találgatni, ki a pandantja az egykori Hitler segítőknek.
Szombat este viszont egy egészen rendkívüli Carment hallottam a Bartók MET közvetítésében: ő Elina Garanca. Tudtommal igen szép nő, sokan fanyalogtak, hogy jégcsap. De szerintem most ő 'A CARMEN'. Hangja Tiszay Magdára emlékeztetett - nálam ő az etalon, pedig csak néhány részletem van CD-n egy hungarotonos Carmen válogatásból. Igaz, a Cigánydal trallalláiból a felső hangok nem mentek, és biza, azokat is ki kell énekelni, de olyan szép bársonyosan búgó, mégis fényes volt a hangja, olyan karakteres mélységei, hogy megbocsátottam érte. (A nyikhaj műsorvezető - nem Bősze Ádám, hanem a másik - ekképp zárta: "Carmen kivívta maga ellen a sorsot: José hiába ígért, könyörgött, nem hallgatott rá!" Szóval itt is visszaköszön a szexizmus: az áldozat, a nő hibáztatása: ő tehet róla, hogy verik, ő tehet róla, hogy megcsalják, folytathatnám. Ja, itt Carmen tehet róla: minek rendelkezik a testével, egyáltalán, honnan veszi az önrendelkezési jogot. Különben is, ő a felelős, amiért José nem ment takarodóra vissza a laktanyába! Pontosabban José az általa hozott döntésért Carment teszi felelőssé, mintha ő nem saját akaratából hozta volna azt. Áááá, nem hallgatta ez a kis f.nélküli az interjút Garancával, amit a szünetben bejátszottak? Vagy mindegy is, mit beszél a világ egyik leghíresebb mezzója, úgysincs fogalma róla, kit alakít. Brrr!!!
Vasárnap Szovákiában síeltünk. Voltak, akik meglehetősen hűvösen viselkedtek, de olyan is, aki tüntetően kedves volt, igyekezett magyarul beszélni, kedveskedni, vagy csak segítettek a kislányomnak elkapni a felvonó tányért. Hülye politikusok! Az embereknek elegük van ám belőletek. Hát komolyan, ma reggel már azt gondoltam, hogy tényleg, számoltassák csak el őket, ki-mit csinált. Azt 4 év múlva a következő garnitúrát, és így tovább. És aki vétett, megbüntetni, ugyanúgy, mint bárki mást.

Max Manus

Tegnap, mikor végre nem keresek kifogást, miért nem megyek el megnézni, majdnem meghiúsította a BKV sztrájk a mozizást. Kelenföld-Krisztina körút (Tabán mozi) 50 perc. Persze alig lézengtünk, úgyhogy naná, hogy beengedtek.

A film valós figuráról szól, így hellyel-közzel az események is megtörténtek. Adva van egy enyhén militáns beállítottságú fiatalember, aki olybá tűnik, nem tud magával mit kezdeni. Az alapanyagok meg is vannak a tipikus hős figurához, akinek nincs sok veszteni valója. Már beleüti az orrát a finn háborúba is, megtanulja, milyen egyszerű gyilkolni, és persze meghalni is. Aztán 1940 tavaszán megszállják Norvégiát, és amatőr ellenálló csoportot szervez. Figyelmeztetik, hogy pancser, persze ő jobban tud mindent, le is bukik. És innen már félelmetes az egész. Számomra döbbenetes volt látni Quisling martalócait, akik túltesznek a megszállókon - mármint embertelenségben (már ha alul múlható volt, de majd látjuk, hogy bizony az). Ja ez a része ismerős nekünk! Szóval ami rémes, hogy ott, északon, hogy az azért más volt, de nem, az is olyan volt. És innen semmi kétség, ha Svédország, Izland német megszállás alá került volna, ott is lettek volna verőlegények, spiclik, megalkuvók (ez utóbbi nagyon is érthető, sőt számomra - kövezzenek meg - elfogadható). De akadnak segítők, profik és amatőrök egyaránt. A kis trükkjeiken pillanatok alatt átlát a Gestapo. Emberünk megszökik sebesülten a kórházból és átjut Skóciába. (Néha nagyon nagyok a snittek, bár ez időnként jóértelemben meghökkentő eredményt ad, pl. amikor a Donau felrobbantása után várja a napfelkeltét a svéd határon - amelyen keresztül ide-oda pendliztek - a következő képkocka csak a sorra elszívott cigaretták csikkjeit mutatja a hóban, de az a jelent már Stockholmban játszódik, és egy férjes nőre vár.) Itt profi kiképzést kap, sor is kerül az első akcióra az oslói kikötőben, több hajót felrobbantanak. Persze a Gestapo tudja, hogy akkor is, ha angolok voltak, kellett, hogy helyi segítőjük legyen, és túszokat szed a gyárból, akiket kivégeznek. Ez szörnyű volt, fiatal fiúért járt közben az édesanyja - egy szem gyereke volt - nekem, mint fiús anyukának mindig iszonyatos, még ha csak egy filmről is van szó!

A szabotász akciók egymást érik, és egyre több a veszteség. A film nagy dilemmája, hogy szabad-e ismerősöket, békés embereket, sőt egyszerű ellenséges katonákat feláldozni bizonyos célokért? (Ezzel a kérdéssel foglalkozik Siegfried Lenz Városszerte beszélik c. könyve, én ugyan sose tudtam végigolvasni.) 70 év távlatából már tudjuk, hogy a háborút a pénzzel vagy egyéb stratégiai tartalékokkal rendelkező nagyhatalmak nyerték meg, és igazából alig valamit számítottak a norvég szabotőrök, lengyel felkelők, stb. hősies tettei. Ahogy egyre közelebbi barátok halnak meg, úgy megtudjuk, Max érző ember, elsírja magát, utolsó akcióját pedig nem is látjuk, csak azt, hogy a szép, tipikus 30-as években épült egészséges lakásokból álló házba berontanak a németek, valami hátsó ajtón bekukucskál, a lépcsőn folyik a vér, és ő nem tesz percekig semmit, mert sír. Újra nekiveselkedik, de megint befogja a száját és sír. Ezek szép, emberi pillanatai a filmnek.

Nagyon hitelesen ábrázolták a feszült pillanatokat, főleg a két kikötői akció során, ilyen volt pl. a hirtelen kigyulladó óriás reflektorok fénye. Egyúttal hihetetlen volt, hogy ennyire amatőr lett volna a német parti őrség, hogy papírok nélkül beenged a stratégiai fontosságú Donau naszád (?) közelébe 3 villanyszerelőt? Át sem kutatják a cuccokat? Igaz, máshol is olvastam, hogy 1944-re már nyoma sem volt a jólszervezettségnek. Pontosabban nagyon fellazult sokminden.

A béke első napjaiban elmegy Siegfriedhez (beosztása, teljes neve), a Norvégia rajongó (végig norvégul is beszél, a többi német németül), ám kegyetlen gestaposhoz, megnézni magának. Amaz kezet nyújt neki, és a végén ő is (igaz, vonakodva), pedig egy háborús bűnös, legjobb barátai gyilkosa. Mintha két tiszteletre méltó ellenfél (mondjuk egy Rommel és Montgomery) találkoznának. Pedig nem. A német eltorzult személyiség, tipikus hatalomvágyó, a paternalizmus remekműve. Szóval ez egy kicsit valószínűtlen volt.

Amikor kitör a béke, felesleges embernek érzi magát; tipikus Vietnám, Bosznia effektus - ne tud beilleszkedni a korlátok nélküli (mert minden relatív) életbe, és szembe kell néznie a veszteségeivel. Pont ebben a nehéz átmenetben kell meggyászolnia mindazokat, akikkel már nem ünnepelhet együtt. Persze minden jó, ha vége jó, a végén a csodát asszony elválik férjétől, és összeköltöznek. A végén a kivel mi lett epilógusban megemlítik, hogy alkohol problémákkal küzdött. Amúgy irodaszerekkel kereskedett.

Ha nagyon magamba nézek, eddig összesen egy olyan háborús filmet láttam, ami északon játszódik, de nem tudom a címét. A sztori az volt, amikor a dániai Zsidókat az Öresundon keresztül csónakokon átcsempészték (szinte kivétel nélkül!!!!) Svédországba. (Nálunk még tapsoltak is Hitlernek sokan.) Egyik szereplője az Olsen banda fejét alakító színész volt, erre emlékszem. És külön élveztem, hogy norvégul ment, a megfelelő részeknél angolul, illetve németül.

Emlékfoszlányok 1

Van egy emlékem, ami az idők ködéből bukkan elő haloványan, és mostanság sokat foglalkoztat, bár talán nincs is jelentősége. Egész kicsiny korom óta él bennem ez a kép. Akkoriban biztosan tudtam, hogy ez megtörtént velem, mára már nem vagyok benne biztos.
Valamikor a gyermekkorom hajnalán történt(?) meg velem mindez. A téma a meleg, biztonságot jelentő éjjeli fekhely, a "vacok".
Pesterzsébeten laktunk, nem lehettem több 3-4 évesnél (a kisebbik húgom bizonyosan nem élt még!), és én nem szívesen mentem aludni, azt hiszem azért, mert azokra az órákra sem akartam elszakadni anyámtól. Valamiért a kisasztalomra feküdtem le (miért????), úgy rémlik, valami párnaféle, talán pokróc is volt ott, de az biztos, hogy betakarózni nem tudtam semmivel. (Biztos, hogy oda nem ágyaztak meg nekem. Én készítettem oda ezeket napközben? Ez lehet, hogy tényleg csak álom volt...). Aztán mikor becsukódott a gyerekszoba ajtaja (amit egyébként utáltam, noha akkoriban még nem féltem), átmentem a megvetett ágyamba, és hirtelen biztonságba éreztem magam. És nagyon jó volt.
A másik már valóságosabb - szinte biztos, hogy megesett. Valószínűleg előjöttem a szobámból, pedig nyilván azt hitték, már alszom. És akkor apám kérdezte tréfálkozva, bár némileg bosszúsan, hogy a fürdőkádban akarok-e aludni. Én nem mertem azt mondani, hogy nem, mert engem is, és az idősebb húgomat is (egy év van köztünk) többször fenyegették büntetéssel, amiért furtonfúrt nemet mondunk mindenre. (Kizártnak tartom, hogy így lett volna, de talán néha nem volt logikus a felnőtteknek a tagadás vagy elutasítás.) Így hát nem mertem nemet mondani; helyette igent mondtam. Emlékszem, egy rücskös szivacs kilépőnk volt a fürdőszobában, azt betették a kádba, és mondták, akkor feküdjek le. Szintén tréfásan megjegyezte apám, hogy ha akarok, vizet is engedhetek bele, ott a csap a fejem felett. Ahogy a kádból kinéztem (kétségbeeséssel töltött el a gondolat, hogy az ágyikóm helyett a hideg és barátságtalan kádban kell legyek), sok kacagó fejet láttam - legalábbis én erre emlékszem. Még mintha a nagymamám feje is felbukkant volna. Talán vendégség volt, és ezért különösen kívánatos volt, hogy menjek aludni. Én meg nyilván részt akartam venni a társaságban. Aztán persze megkegyelmeztek, biztos meg kellett ígérnem, hogy ha aludni küldenek, akkor nem mászkálok ki.
Ez az emlék cseppet sem rémisztő, mert mint írtam, jó hangulatban folyt a móresre tanítás, kizárt, hogy traumát okozott volna, inkább még világosabbá vált a rossz tapasztalat miatt, milyen kincs egy biztonságos fészek, ahol lehajthatom a fejem. Hanem világos, hogy már akkor sem mertem konfrontálódni, már addigra is remekül megtanultam NEM nemet mondani, még ilyen, számomra elviselhetetlen helyzetre sem. Apám alig vett részt a nevelésemben, leszámítva, hogy időnként (ha nem is gyakran, de ritkán sem) jól elvert, főleg engem. A konfrontáció kerülésére történt kondicionálás tehát anyám sara. Oviba nem jártam, csak 2 hónapot, ott sem tanulhattam meg.
Most kéne egy olyan donna qiuchottés fotót belinkelnem illusztrációnak.

Öreg tyúk

Ma délután az irodába csak úgy benyitott egy igen dekoratív leányka, színházjegyeket kínálgatva. Próbált laza és könnyed lenni, de elég erőltetettnek tűnt. (Időnként a kevesebb beszéf több lett volna.) A két bennlévő - amúgy meglehetősen normális, főleg a főnököm - 30-as évei közepén járó férfikolléga természetesen rögtön tudott időt szakítani rá. Jellemző, hogy mutats pipiket küldözgetnek, a cégvezető úgyis nyilván hímnemű, és majd csak csurran-cseppen valami abból, amit meghallgatnak - nagy számok, ugyebár. Riszpekt, kedves Örkény Színház, picit szexisták vagyunk, igaz? És jövő hétre pont van jegyem oda. :S
Hanem hogy nekem milyen kínos volt mindez! Pedig nálunk nem megy nagyon a csajozós szöveg, de én hiretlen ici-pici, lelakott egyednek éreztem magam. Főleg, hogy nincs "konkurencia". Mondjk nem is versenyzem a kegyeikért. (Aki érdekes, az egy beszállító partnerünk egyik fejese, de az meg reménytelen, így nem álltatom magam:() Egész elrontotta a napomat, pláne, hogy holnap megint egyet fordul a naptáram, minden jelzi, hogy nem vagyok versenyképes. Hogy ahogy idősödöm, azzal fordított arányban van szüksége rám a társadalomnak. Hogy kezdenek egyfajta 3. nemnek tekinteni. Hogy csak a nehéz szolgálatra kellek. Egyelőre alulfizetett irodai munka, aztán lehet, hogy raktáros leszek, majd pályaudvar takarító? Ugye az imádott Északon ez ennyire erősen nem jellemző? Vagy igen. Akkor mennyire.
Általában azt gondolom, hogy én nem hagyom magam leírni, és hiszem, hogy ezért sokat tehet mindenki saját maga. Ráadásul öregnek sem tartom magam - hány 10-15 évvel fiatalbb nő néz ki rosszabbul - külsőleg és belsőleg is! Mégis nagyon megrázó volt, úgy éreztem, ezek csak mantrák, a valódi összehasonlítást nem állom ki.
Most megyek, és megnézem reményeim szerint a Max Manust!