Olimpia után

Olimpia után nekem az jut ezembe, hogy milyen kár, hogy vége. persze örül az ember a magyar sikereknek, de én egyáltalán nem érzem emiatt többnek magam, és nem erősödik fel bennem a nemzeti összetartozás feeling sem. Kimondottan idegesít, amikor elkezdik a kiket-miket előztünk meg az éremtáblázaton, meg már félidőben jöttek az egyfőre jutó aranyak számával, hogy abban haj, de milyen jól állunk.
Pedig ezek a sportolók nyilván kizárólag saját magukért hajtottak, és amikor odaálltak a rajtkőre, vagy beszálltak a ringbe, stb, csakis arra figyeltek, hogy jól teljesítsenek, önmagukat és az ellenfelet győzzék le, egyiknek sem jutott eszébe, hogy dicsőséget szerezzenek az országnak. (Főleg nem vezérének.) Egyedül vannak ott, a dicsőség is egyedül az övék. Mi csak örülhetünk az ő örömének és sikerének. (Utóbbihoz semmi közünk sincs, csak az előbbiben osztozhatunk.)
Egyébként elképesztő volt látni, mennyire összetörtek azok, akik vereséget szenvedtek, és nem csak magyarok. Szerintem szörnyű nyomás van a sportolókon, iszonyat a tét manapság, iszonyat a munka, a lemondás, a veszélyek, amelyek a sikerig vezetnek. Ezért aztán minden ideg pattanásig feszül a végére. És ha valami nem jön össze, bizony egy világ omlik össze!
A győzteseké a dicsőség. Mert rájuk örökké emlékezni fognak. Nevüket bevésik a stadion falába. Láttam berlinben is. Ott voltak, mind. Világháború, légiriadók, ostrom, kettéválasztott város, labdarúgó világbajnoki döntő után is. Csak az elsők. Az ezüstérmesek nem. pedig lehet, hogy csak miliméterekkel voltak rosszak. lehet, hogy azok az elsők sem előtte, sem utána nem voltak sehol. De akkor, ott igen, és visznek mindent. Persze a dobogósoknak legalább ott az érem. Az akkor is jó eséllyel megmarad, amikor ők már nem lesznek. Az un. pontszerzők - hát, ők csak elmondhatják (ami nem kis dolog!), hogy 4-6. helyen végeztek egy olimpián. Ha már nem lesznek, senki nem fog rájuk emlékezni. Ez így nagyon kegyetlen, mert hallatlanul nagy szó ám résztvenni egy olimpián, nagy teljesítmény eljutni odáig, és nagyon becsülöm is őket ezért a teljesítményért. Akkor is ez az igazság.
Egy szó, mint száz - szeressük az olimpikonjainkat, olyan teljesítmény van mögöttük, amire egy átlagember nem képes! Én minden  - nem csak magyar - résztvevőnek szívből gratulálok!