Nem igazán értem, miért nem olvastam előbb, amikor tavaly (vagy az idei év elején?) megjelent, nagy hirverést csaptak körülötte - mindenhonnan ez folyt. És gondoltam is, hogy el kell olvasnom, de csak most került sor rá. Észrevettem, mostanság a Kádár-kort, vagy az azt megelőző időszakot ábrázoló regényeket preferálom - hiába, öregszem, utolért a nosztalgia! Nem fő elemük, de szinte minden általam olvasottban közös, hogy valahol ott vannak a háborús évek, amelyekről nem beszélnek szívesen, ha nagyobb figyelmet is szentelnek neki, akkor az valamelyik hős belső monológja ként jelenik meg.
A téma mondhatni közhely - kiábrándulás, felemelkedés, bukás, túlélni vágyás, irigység, a bárki lehet áldozat, a legképtelenebb vádak megcáfolhatatlansága, na és persze mindehhez miként viszonyul a környezet. Látszólag állandó közeg - barátok, szomszédok, munkatársak, napsütés, amelyek egyik napról a másikra más értelmet nyernek. Végül egy véletlen találkozás megmenti hősünket a kilátásba helyezett akasztófától, de már képtelen előző (számára nyomasztó) életét ott folytatni, ahol abbahagyta. Ha úgyvesszük, még jól is járt a herce-hurcával, mert újraértelmezte (hú, ez most roppant divatos szó újabban - nekem az agamra megy) magát. Vagyis inkább kapott egy esélyt. Hmm....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése