Hoffmann meséi - régi blogból átmásolva

2008.06.24. 10:34 Mélisande
Tegnap végül mégis úgy döntöttem, felmegyek a végzős opera szakosok előadására a Kiscelli Romtemplomba. És de nagyon jól tettem! Rendező Kovalik volt - el van szállva kicsit magától, és idegesít, ahogy azok a sznobok, akik előszeretettel neveznek másokat sznoboknak, csak mert konzervatív (na jó: avitt, poros) az ízlésük, ami ugye nem ugyanaz, szóval ezek a sznobok úgy ajnározzák - de tud nagyon valamit ez az ember, meg kell hagyni.
A helyek mind foglaltak voltak, végül maga Marton Éva mutatott egyet, mindjárt az első sorban, az asztal közelében! Igen, a terem közepén ízlésem szerint megterített asztal volt, amelynél a nézők bemenetelekor, már a szereplőkből álló társaság fogyasztott.
Az opera zanzásított változata ment, magyarul, a zenekar az egyik hátsó sarokban helyezkedett el.
A koncepció szerint ott volt a 3 nőalak, akikbe Hoffmann (Vadász Dániel) beleesett, mindannyiszor úgy érezve, hogy viszont szeretik, de sajna mindnek fontosabb volt valami más. Vagyis hát a no. 1 Olympiának (Rácz Rita Franciska, Matron Éva tanítványa) saját maga fontosabb volt - ahogy énekelték, nincs szíve (hát igen, az eredeti mű szerint ő egy bábu), rángatják is ide-oda szép "babát", leitatják, megalázzák, tulajdonuknak tekintik - Olympia a még ma is tipikus autonómia nélüli nő! A nincs szíve azért nem igaz, mert világosan látható, hogy tudatában van szánalmas mivoltának, annak, hogy használják és kihasználják. Erőtlenül próbál ellenállni, de világos, hogy nem igazán mer (Coppélius - Geiger Lajos mintha a stricije lenne). Így hát marad az ital, és a többi nő nyomoruságán való kárörvendő nevetés. Rácz Rita azon túl, hogy mutatós, magabiztosan énekelte a nehéz koloratúrákat, a rendezés a legmagasabb hangoknál ugyancsak ügyesen kihasználta a hely adottségait - csak úgy szóródtak a trillák, mint valami pezsgős buborékok! A "jelenetek" között a harmadéves Kiss Tivadar Ference (a figura itt főúrként volt jelen az asztalnál) vonta le a tanulságot bűbájos kuplékat dalolva - nem mindig tökéletes hanggal, de ezt a hiányosságot ügyes gegként tolmácsolta. Ő volt a bájos lúzer, aki viszont ennek köszönhetően - na meg hogy a rendezés szerint sem tartozott a társasághoz, akik azért persze nagyon is kedvelték őt - remekül "rálátott" a viszonyokra, és mint a legtöbb főúr, jól tudta mifélék a mulatozók.
Színészi és szempontból az egyik legjobb alakítás, és legjobban megrajzolt jellem Antónia (Balogh Tímea) volt. Talán nem véletlenül az ő jelentet húzták meg legkevéssé. Bájos, különleges jelenség, finom, éteri, áttetsző. Szegény Hoffmann - Antónia meg a sikert szerette, amit énektudásával megkaphatott volna. Antónia tipikus mai nő - választania kell a karrier és az egyéni boldogság között. A jó apuci és a vőlegény is (...lány olyan férjet választ, mint az apa...) lebeszéli az énekléstől, mert elbukik, mint az anya, aki tudjuk, hogy meghalt, de azt nem miért. (Így oldotta meg a feloldhatatlannak látszó ellentétet?) Nos, Antóniát féltik, hogy rá is ez a sors fog várni. Antónia a csillogást, a saját jogon történő boldogulást választja, de a végén vér (bocsánat bor) folyik. (Eredetileg meghal.) Antóniában meg van az autonómia igény, rendelkezik az önmegvalósításhoz szükséges tudással, de azt is sejti, hogy ha cserében boldogtalan lesz, az nem is igazi szabadság. De hát a nőre ez vár, ahogy azt Miracle (Szegedi Csaba) is énekli: addig kellesz egy férfinak, amig kívánatos vagy, utána közöny - ezért ugyan kár lemondani a sikerről, egy röpke boldogságért.
A velencei kép viszont kissé halványra sikeredett - talán addigra elfáradtak a szereplők. A tükörkép megszerzése szimbólumból szerintem Kovalik többet ki tudott volna hozni. A központi nőfigura itt Giulietta. Szerintem ő egy befolyásos kurtizán, a kitartója a kegyeit keresi, tudva, hogy nem ő az egyetlen gazdag pasi Giulietta körül, úgyhogy nem is ugrál. Itt inkább Dapertutto (Szegedi Csaba ismét) játékszere, aki erőszakos, goromba vele, látszik, hogy nem tiszteli. Talán Giulietta őbelé szerelmes? A gyémántja ugyanis annyira nem nélkülözhetetlen számára, megkapja azt mástól is, annélkül hogy megalázná az illető. Ráadásul a többi férfi szemében épp az teszi vonzóvá, hogy nem birtokolható. Polyák Valéria nem tudom miért fogta magát vissza ennyire. Nem kizárt, hogy lámpalázas volt. Mert különben magabiztos nőiességével, jó kedélyével rögtön kiragyogott az asztaltársaságból. Sajnos nála egy-két éles magasság is becsúszott ebben a jelenetben.
A végére hagytam Miklóst, aki gyakran egyben a Múzsa alakítója. Várhelyi Éva vállalta Hoffmann kísérőjének a szerepét. Nos, ő már nem vizsgázik, Kovalik talán ezért húzott olyan sokat belőle. Pedig ő a mű legérdekesebb figurája. Ugye eredetileg nadrágszerep, de a Múzsával egy kalap alá véve világos, hogy az a személy, akiben Hoffmann viszontlátja magát. Várhelyi Éva kiválóan játszik, szép és magabiztos mezzó hangon énekel, és mosst érett meg komolyabb szerepekre az Operaházban is. Itt elegáns, de nőies, bizonyára drága nadrágkosztümöt visel, talán ő a businesss lady típus alteregója. Egyenrangú a férfiakkal, akik éppen ezért nem is tekintik igazán nőnek. Reménytelenül szerelmes Hoffmannba, de rajta senki sem gúnyolódik, amiért érzései viszonzatlanok maradnak. Ott van mindig vele, amikor az másik nőkbe szerelmes, és figyelmezteti, hogy csalódni fog, persze le irigyfapicsázzák. Kérdés az itt lehagyott utójátékot követően is, hogy kell-e Hoffmannak egyenrangú társ, avagy olyan kell, aki a férfiaktól függ, mert csak azok tudják megadni nekik, ami kell (gondoskodást, vagy sikert, amihez így-úgy férfiak segítik, vagy gyémántokat), kvázi kiszolgáltatottak, ezért a hatalmukban vannak. Csakhogy ettől a pillanattól kezdve már nem a saját tükörképük. Itt Olympia helyzete ugye világos. Antónia - és itt látszólag ellentmondásba kerülök magammal - saját jogán érvényesül, de tudjuk, hogy egy nő előmenetele jobbára férfiakon múlik - nem ritkán szereposztó díványokon, és ez nem csak színházi berkekben van így. Giulietta látszólag maga irányítja sorsát, amíg szép és amíg bele nem szeret valakibe. Ekkor azonban láthattuk, hogy irányíthatóvá válik, mert valójában labilis személyiségű. Miklós kiforrott személyiség, neki tényleg Hoffmann lenne a legfontosabb, de szerintem ő meg sose fog neki kelleni. Úgyhogy keresheti tovább a tökéleteset, hiába van mellette, de Hoffmann egy ilyen mazohista típus.
A szereplők közül a lányokról és Kiss Tivadarról szóltam. Az urak közül Szegedi Csaba tett rám mélyebb benyomást kellemes baritonjával és szereplformáló képességével. Geiger Lajos amolyan buffó baritonnak tünik, viszont nem éreztem elég vivőerőt a hangjában. Persze még nagyon fiatal, és egyáltalán nem biztos, hogy nem más típusú karakterekkel ne bírkózna jól meg. A címszereplő Vadász Dániel szépen, kiegyenlítetten énekelt, az idealista karaktert véleményem szerint kiválóan megformálta. Ő is operai tag, a figyelem elsősorban tehát a többiekre irányult. A zenekar nyilván kamarai méretűre csökkent, viszont a sarokba "téve" nem érvényesült igazán.
Ismétlem, hogy tetszett a rendezés, noha néhűny helyen kidolgozatlan maradt, a helyszín nagyon jó választás volt, tetszett a fénnyhatásokkal történő játék (főleg a Barcarola alatt elhalványuló világítás), a dramaturgia (beszédhangok, amikor szedelődzködnek)... Jó volt, hogy már az előadás közben is gondolatok ébredtek bennem, miközben zavartalanul követtem a cselekményt és zenét.