Verbális bántalmazás - régi blogról idementve

2008.04.11. 14:13 Mélisande
Most leírom azt, ami oly sokszor megesett velem. Verbális bántalmazás elszenvedője voltam, családon belül, az otthon falai között. Leírni is nyomasztó, hát még átélni. Pedig már harcedzett versenyző vagyok ezen a pályán, de újra és újra elkeseredek, megrettenek, reszeketek. Ám most először eszeveszettül dühös is voltam. És most először éreztem, hogy a férjem szembesítettem azzal, hogy milyen méltánytalanul bánik velem -vagyis meggyőzően érveltem. Ennek persze örülnöm kéne, de ez még több agressziót szül, attól tartok. Ugyanis még erősebbé teszi a bántalmazó alkalmatlanság érzetét. Persze a lecsendesülés szokatlanul hamar jött, ahhoz képest, micsoda ribillió volt.
Szóval szerda este BL meccseket néztek a hímneműek az én tévémen, ott terpeszkedtek a helyemen, mert én még a közelében sem voltam annak az állapotnak este 8 óra múltán, hogy ledőljek a saját, karácsonyra kapott készülékem elé a saját ágyamban. (Bizony, állítólag azért vették, mert sose nézhettem, amit akartam, mivel folyton sport ment rajta.) Azon mindig is felháborodtak, ha a sajátomként kezeltem auz a qva TV-t, ezen ki sem akadok már, noha igazságtalannak érzem. Tehát elkezdik nézni, helyesebben a kisfiam bekapcsolja és várja a meccset, ahol imádott csapata, a MU játszik. És szeretne egy-két kis színest is meghallgatni, de a férjem fogja és átkapcsolja - amúgy pasi módra ukk-mukk-fukk. Ezt kisfiam szóvá teszi, erre elkezdi provokatív kérédésekkel zaklatni, és várja, hogy egy kisgyerek ellentmondásba kerüljön magával. Ez kb 5 kérdés után sem történt meg, de a kisfiam - mondom, mindene a MU - a sírás szélén van. Erre én beszólok, hogy nem veszi e észre, hogy apja szivatja csak. Na erre apuci felpattan, szokásos szöveg, hogy "úgy látom, itt rám semmi szükség nincs" (hát tényleg...), és ehúz - ez bevett forgatókönyv. (Te Isten, hogy evett régen emiatt a frász!) De előtte kérdezem, most mi baja? "Tudod te azt nagyon jól!" (Persze, csak ő nem arra gondol. Vagyis a komplexusaira.) "Így neveljünk gyereket!" (Feltételezem, az ellentmondásos információt érti ez alatt, amit a csipet kap. Már ha azt gyermeknevelésnek lehet tekniteni, hogy valaki egy 12 éves kisfiút provokál és szócsatát vív vele. Meg hogy egy számára fontos valami kapcsán demonstrálja, ki is az úr a háznál. A hatalom mutogatás tán jó példa? Mellesleg az apja dettó ugyanez. Csak ott ráadásul anyósom szerint ez így jól van, mert ez a világ rendje. Én pedig elnyomó vagyok, mert meg óhajtom magam védeni.) Szóval elhúzott, aztán megjözz, lefeküdt a kisfiú ágyába, reggel korán felkelt a munka frontjának hős katonáját előadva, kivitte a laptopot a fűthetetlen fürdőszobába és ott dolgozott egy sámlin. Azelőtti este meg állítólag fájt a veséje! Nem komplett. Gyermeki szinten megrekedt szegény, 43 éves létére nem tudott még mindig leválni a szüleiről, borzasztó. Szenved, amiért nem szeretem, de épp gondolkodtam, fel tudok-e sorolni 30 olyan esetet, amikor ilyen bizonytalanságban tartóan kikészített, és persze iziben, de jött még hozzá vagy 10 másik. 12 év alatt ez derék dolog, mi? Mert amig nem voltunk házasok, nemigen próbálkozott ilyesmivel.
Régen beszoptam az ilyesmit, hogy most jaj, elhagy, de ma már tudom, hogy soha nem teszi meg. A végső érve szerdán is az volt, hogy keressek valakit, aki majd elhalmoz pénzzel, meg vesz egy csomó mindent! A focimeccstől jó messzire elkanyarodtunk cirka 3 perc alatt! Igen, itt van a kutya eltemetve. Tudja, hogy boldogtalan vagyok vele, azt hiszi, hogy pénz kell (mondjuk azt sem ad, amig nem volt jövedelmem - GYES, közös cégben végzett munka, stb. addig úgy kellett kunyerálni, de mondhatom azt is, hogy kurválkodni). Pedig azt egyszerű lenne adni, bár azzal egy nőt sem fog boldoggá tenni! A többit - szerteni (valóban szeretni), meghittséget adni, azt nagyon nehéz, azért olyan köröket kell futni, amelyek nem biztos, hogy társadalmi és egyéni kapcsolati, karrier szinten gyümölcsöznek. Milyen egyszerű sok pénzt keresni - dolgozni úgyis kell, siker = pénz, társadalmi megbecsülés, és azt képzelik, szeretetet, szerelmet, családot is lehet venni rajta. És tényleg, úgy tűnik, mintha lehetne, de aztán mindegyik érintett rájön, hogy ez nem az, ami, valami rossz, boldogtalamok vagyunk. És ezért mindig a másikat kell hibáztatni. Persze ezt elköveti valamiképp mindenki, de nem durván, rendszeresen. Férjem érzi, hogy nagyon elcseszte ő is,de nem beszél erről, vagy mellébeszél, és hibáztat. na így nem javul semmi, de én már vele nem is akarom rendbehozni. Tényleg nem szeretem. Amúgy egy rendes ember, a fent leírtakat nem számítva jó apa (a kislánnyal főleg, de tulajdonképpen a fiúval is OK). És nem kizárt, hogy valakinek jó párja is tudna lenni, bár ehhez szembe kell néznie magával, és szerintem ez nem igen fog neki menni. Pedig komolyan kívánom, hogy így legyen, mert az ő életéért csak ő felel, és a szeretetlen szülői légkörért - ami gyerekkorában körülvette - sem hibáztatható senki!